Ígérem nyáron ennél is aktívabb leszek, de most jönnek az év végi vizsgáim, amire sokat kell készülnöm. Azért abban a kis szabadidőmben próbálok minél színvonalasabban írni. Remélem ez is tetszeni fog.
Puszilok mindenkit! :)
Új reggel borult a tájra, és újra ugyanaz a friss levegő árasztotta el Rosewood csöndes, kellemes környékét.
Candi újra saját szobájában ébred, így mosollyal indult a napja. Felült az ágyban, s lassan a fürdőszoba felé tántorgott. A tükörbe nézett, s közelebbről is szemügyre vette karikás, fáradt szemeit. Úgy gondolta, egy kis alapozó segíti eltüntetni a tegnapi fáradalmakat, így hát a tubusból kinyomva arcán lassan kente szét, a bőréhez tökéletesen passzoló sminket.
Köntösébe bújt, majd az órára nézett, ami még csak reggeli hét órát mutatott, de ezt a legkevésbé sem bánta, hisz szeretett korán kelni.
A konyhába érve a lány orrát finom illat csapta meg. Cristopher tojást sütött baconnel.
- Jó reggelt, apu!
- Neked is kicsim - válaszolt a férfi.
Az asztal már meg volt terítve, csak az étel hiányzott belőlük. Cristopher hamarosan azt is rátette, s a tojás és bacon kombináció mellé tette a salátát.
- Hogy vagy fel ilyen korán? - kérdezősködött Candi.
- Nem tudtam aludni. Még nagyon furcsa itt. Vissza kell állítani az agyamat a Rosewoodi csendességhez.
A reggeli fogyasztása közben csendesség uralkodott. Adam még békésen aludt az ágyában, de a csengő hangja, őt is felverte.
- Kinyitom - mondta Candi, majd a kezét egy szalvétába törölte, és az ajtó felé indult.
Az ajtó nyitása némi nyikorgással járt, de a lány nagyon megörült, amikor az ajtó másik végén Spencert látta.
- Szia Spence - mondta Candi, és két puszival köszöntötte a lányt.
- Szia - válaszolt Spencer - esetleg nincs kedved eljönni velem a könyvtárba? Ma van a huszadik évfordulója annak, hogy megnyitotta kapuit.
Spencer szépen mosolygott, és mindenképpen szerette volna, ha Candi vele tart. Igaz, hogy sohasem volt igazán jóban Candivel, de ezt most szerette volna bepótolni. A tegnapi limonádés délután után, teljesen megváltozott a véleménye.
- De persze - monda Candi - Gyere be, gyorsan felkapok valamit, és mehetünk is.
Spencer belépett az ajtón, és az előszobában helyet foglalt egy széken. Szétnézett. A falakon látott rengeteg családi képet, amik már tegnap felkerültek. A padlón még mindig rengeteg doboz ült, amik a kipakolásra vártak.
Cristopher kilépett a konyhából, és Spencer felé indult. Amikor meglátta a lányt, széles mosolyra nyitotta a száját, és felé közeledett.
- Én Cristopher Light vagyok, üdvözöllek nálunk - mondta a férfi.
Spencer nagyon furcsán érezte magát, hiszen már tegnap járt itt, és be is mutatkozott.
- Ó, én Spencer vagyok - mondta a lány - De már tegnap találkoztunk.
A férfi hosszasan elgondolkozott, majd a fejéhez emelte kezét.
- Hát persze. Milyen buta vagyok.
A férfin zavartság látszott. Spencer nem értette a helyzetet.
- Mehetünk - mondta Candi, és lelépdelt a lépcsőn.
- Gyors voltál. Induljunk.
***
Az utcán haladva a két lány igen sokat beszélgetett. Szerették volna jobban megismerni egymást, aztán éppen ezért mindent megkérdeztek egymástól.
- Apukád olyan furcsa volt - mondta Spencer - Ma bemutatkozott nekem, pedig már találkoztunk.
Candi maga elé nézett, s úgy tűnt, maga sem tudja, mi mondhatna.
- Van amikor elfejelt dolgokat. Ennyi az egész.
***
A könyvtárban rengeteg ember volt. Sok ismerős arc, rengeteg barát. Legalább is Spencer számára. Toby is itt volt, ő Spencer barátja. Köszönésük egy csókban teljesedett ki.
Amikor Candi azonban meglátta őket csókolózni, azonnal eszébe jutottak azok a szavak, amiket a fiú mondott neki, az elköltözésük előtti estén. Pontosan akkor, amikor Toby tizennyolc, Candi tizenhét éves volt.
Négy évvel ezelőtt
- Várni fogok rád - mondta Toby, majd még egy csókot nyomott Candi ajkára.
- Nagyon szeretlek - válaszolt a lány, s még egy könnycsepp is kicsordult a szeméből.
- Tudom, hogy mi örökké együtt leszünk, tudom, hogy egy napon visszatérsz. Hallod? Ne sírj, kérlek! Meg foglak várni! Itt leszek, és várni foglak, és ugyan úgy foglak szeretni, mint ahogy most!
A két fiatal egymás nyakába borult, és próbálták kiélvezni az utolsó együtt töltött perceket.
- Biztos, hogy megvársz? Biztos, hogy én leszek az egyetlen lány az életedben?
- Hidd el nekem, hogy megvárlak! Akármennyit is kelljen várnom. Nagyon szeretlek!
- Ő itt Candi - mutatta be Tobynak a lányt, vagyis azt hitte, hogy bemutatja, közben a két ismerős arc, egymás szemébe nézve látták a múltat. Az elköszönés utolsó perceit.
- Ismerjük egymást - mondta Candi, de azért a kezét Toby felé nyújtotta.
- Igen - mondta a férfi.
- Valóban? Akkor mondhattátok volna. Magatokra hagylak titeket egy pár percre, ha nem gond. Beszélnem kell Mrs. Peackokkal. Várjatok meg itt.
Miután Spencer magukra hagyta őket, hatalmas űr volt kettejük között, s hatalmas űr volt, a fejükben is.
- Azt mondtad megvársz - mondta Candi, majd Tobyra nézett.
- Tudom - válaszolt a férfi - De megszerettem Spencert. Szeretem őt.
- És engem már nem, ugye?
- Nem tudom. Jó újra látni téged. De nem vagyok biztos a feléd érzett érzelmeiben.
- És ha azt mondom, hogy gyere át ma este, akkor átjössz? Egy ártatlan baráti beszélgetésre. Kicsit elgondolkodunk a múlton. Mit szólsz?
A fiú hallgatott, sem igennel, sem nemmel nem válaszolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése