III.\4.rész

Az autóban hazafelé csak bámultam magam elé. Nem tudtam felfogni, hogy hagytunk meghalni egy ártatlan nőt. Vajon ez is A- műve? Ő szórakozik velünk még mindig? Akkor engem miért nem keres, miért nem fenyeget már? Vagy éppen ezzel akar felbosszantani?
Gondolataimba mélyedve észre sem vettem, hogy már a házunk utcájába kanyarodunk. Egy hónap kóma, és még egy hónap kórházban töltött idő. Hosszú volt, de vége van.
- Itthon is vagyunk - mondta anyu. - Köszönjük Jason, hogy hazahoztál minket. Van kedved meginni velünk egy kávét odabenn? Vagy esetleg süteményt süssek?
- Nagyon szívesen - válaszolt Jason nagy mosollyal a száján.
Kiszálltam a kocsiból, nagy levegőt vettem. Végre újra itthon lehetek, estére már a saját ágyamban aludhatok. Benyitottam az ajtón, éreztem a szokásos gyöngyvirág illatot. Anyu imádta.
- Végre - szusszantottam.
Jason leült mellém.
- Beszélhetnénk csak ketten?
- Persze.
- Én úgyis megyek süteményt sütni - mondta anyu. - Hozok mellé teát is.
Mint mindig, most is törődéskényszer uralkodott anyun, de én nem szerettem volna, ha miattam dolgozik, és fárad ki.
- Nem tudom mit mondhatnék - kezdte Jason. - Becky, borzasztóan megbántam amit tettem. Nem tudom, hogy mivel tudnám neked bebizonyítani, hogy nekem tényleg csak te kellesz.
- Feleslegesek a szavak. Nem fogom tudni megbocsájtani amit tettél.
Magam sem tudom, hogy miért mondtam ezt. Hisz' szerettem Jasont, és szerettem volna vele lenni, de sajnos az agyam nem volt egy véleményen a szívemmel. Fogalmam sincs, melyik a helyes irány.
- Rendben - hajtotta le a fejét. - Azért tudd, hogy én szeretlek, és mindig melletted leszek. Azért remélem, barátként tekintesz rám.
- Persze - válaszoltam, de közben tudtam, hogy nem fogok tudni barátként tekinteni rá.

***
A süti vaníliás illata terjengett a levegőben. Jasonnel még mindig a kanapén ültünk, s mindketten a múltunkról beszéltünk. Nagyon sok mindent megtudtam róla, amit eddig nem. Azt, hogy mennyire megviselte Alison halála, és ha tehetné visszaforgatná az időt, hogy megmentse. De nem teheti.
- Hoztam a teát - szólt anyu, majd két poharat, és két bögrét tett le elénk az asztalra.
- Köszönjük.
A tea barackos volt, a kedvencem. Remekül passzolt hozzá a süti, finom volt.
- Becky, mi lesz a babával? - kérdezte Jason, miközben beleharapott a süteménybe.
- Mi lenne? Megtartjuk. Egyértelműen.
- Most hány hónapos is vagy?
- Még csak kettő.
- Sulival mi lesz?
- Az érettségire magántanár segítségével fogok felkészülni.
- Mindenre van válaszod - mosolygott Jason.
Igen, igaza volt. Annyira egyszerűnek tűnt a helyzet, már-már csodáltam is, hogy minden ilyen normális kerékvágásban halad.
- Mostanában keresett A-? - hangzott el Jason újabb kérdése.
- Nem. Szerencsére.
Az ajtón ekkor kopogtatást hallottunk.
- Sziasztok - szólt Hanna. - Bejöhetek?
Odamentem hozzá, megöleltem, majd betessékeltem.
- Nem maradok sokáig - mondta.- Tulajdonképpen azért jöttem,mert el kell mondanom valamit. Becky, a nő, akin nem segítettünk, minden bizonnyal Natalie volt. Ezt a cetlit találták mellette.
"Ha valakinek fájdalmat okozol, azt vissza is kapod! A-"