Meghoztam a fejezetnyitó részt,így majdnem két hét után,újult erővel! Ebben a fejezetben is rengeteg meglepetés,titok,és rejtély vár az olvasókra,és remélem,ez a fejezet is ugyan úgy leköt majd titeket,mind az első kettő. Puszi mindenkinek!
(Újítás!!! Minden fejezet elején találtok egy ajánlott számot,amit én ajánlok nektek,a rész olvasása közbeni hallgatásra.)
Jó olvasást! :)
Csak fekszem,s előttem minden korom fekete. Csak hangokat hallok,amelyek mind rólam beszélnek. Hallottam,amikor azt mondták az édesanyámnak,hogy elveszíthetem a kisbabámat,vagy hogy lehet fel sem ébredek többé. Én próbáltam torkom szakadtából ordítani,hogy észrevegyék,hogy élek,és itt vagyok,de még a szememet sem vagyok képes kinyitni. Nem tudom,hogy mióta fekhetek itt,de azt tudom,hogy a barátimnak,a rokonaimnak,ez egy nagyon nehéz időszak. Ki akarom nyitni a szemem... ébren akarok lenni. Látni akarom anyu arcát,s megölelni,hogy tudja,minden rendben van.
A baleset éjszakája - Július 31. - 01:22 perc
Jason szemszöge
Becky anyukája körülbelül fél órája azzal hívott fel,hogy nem tudom-e ,hogy hol van a lánya,mert nem érkezett még haza,miközben azt beszélték meg,hogy otthon lesz éjfélre. Én először udvariasan el akartam utasítani,mivel láttam ma este,hogy másik fiúval volt Natalie bulijában,de aztán eszembe jutott,hogy valószínűleg nem véletlen,hogy engem keresett meg. Én vagyok Rebecca babájának az apja,és az,aki boldoggá tehette volna. De én szúrtam el. Egyedül csak én tehetek róla,őt nem hibáztatom.
Beültem a kocsiba,nem tudtam,hogy utam hová vezet,de muszáj volt elindulnom,keresni őt. Közben folyamatosan telefonáltam,vagy őt hívtam,de persze a telefonja ki volt kapcsolva,vagy az édesanyját,hogy nem érkezett-e még haza.
Eddig is tudtam,hogy szeretem Beckyt,de most jöttem rá igazán,hogy mennyit is jelent nekem. Bárcsak itt lenne most mellettem,és átölelhetném,elmondhatnám neki,hogy szeretem,és csak ő számít.
Még soha nem féltettem így senkit,ahogyan most őt.
Nem gondoltam arra,hogy ma láttam egy másik fiúval,hiszen csak folytatta tovább az életét,ami teljesen normális,mivel a kapcsolatunkat én szúrtam el. Igen,be kell vallani. Én voltam.
***
Két nap telt el,és még semmi hír Beckyről. Már a rendőrség is nyomozást indított,és nem maradt más,csak a remény. Az,hogy valamikor újra láthatom,és újra átölelhetem. Szeretem őt,és ezt tudnia kell. Amikor előkerül,az első dolgom lesz,hogy elmondom neki,hogy képes vagyok érte bármit megtenni,és ő életem értelme,csak kerüljön elő,egészségesen.
Ahogy megcsörrent a telefonom,a szívem hevesen vert. A szám ismeretlen volt,ez egy újabb reménysugár. Remegő kézzel nyúltam felé,majd felvettem.
- Meg van! - mondta egy hang.
- Becky? - kérdeztem vissza.
A telefonálás közben rájöttem,hogy Katy volt az ,Becky édesanyja,de nem ismertem fel a hangját.
Semmi mást nem mondott,csak hogy menjek a kórház sürgősségi részére. Azonnal elindultam.
Egy hónap múlva - Augusztus 31. - Rosewood - Rosewoodi Kórház ; 21:30 perc
Sok az ismeretlen hang,de egy,mindennél kedvesebb hang ismerős. Az édesanyámé. Tudom,hogy ő itt van mellettem. De várjunk csak... valaki más is... egy férfi hang? Először aligha ismertem fel,aztán rájöttem,hogy Jason az.
Nem tudok most gondolkozni,nem tudom,mit gondoljak,miért van itt. Nem tudom a szemem kinyitni,képtelen vagyok a kommunikációra. Mindent megváltoztatott,ahogy Jason azt ejtette ki a száján,hogy sajnálom,és szeretem. Hallom,amikor csak ő van velem,mindig hozzám beszél,hogy szeret,és velem akar maradni,hogy sajnálja,és álladóan a kezem szorongatja. Fel akarok ébredni.
***
Legelőször a fehér falakra pillantottam. Sikerült kinyitnom a szemeimet,újra.
- Becky!
Jason megnyomta az ágyam felett lévő nővérhívót,majd megölelt örömében.
- Hála az égnek,hogy felébredtél!
Ez volt az első szava. Nem tudtam neki semmit mondani. Fáradt vagyok. Ami legelőször az eszembe jutott,az a kisbabám volt. Mikor bejött az ápoló,az első kérdésem az volt,hogy minden rendben van-e a babámmal.
- Hölgyem - ült le mellém a nővér -, tudni kell,hogy nagyon nagyon sokk,és sok fájdalom érte a testét,és a kisbaba életveszélybe került,nem utolsó sorban egy hónapig kómában volt. Napok múlva kiderül,hogy életben marad-e a gyermeke. Kérem,ne adja fel a reményt! Minden rendben lesz. Később beküldöm az orvosát,és mindenről tájékoztatni fogja.
Nem akartam elhinni amit mondott. A kisbabám nincs biztonságban. Láttam a már növekedő pocakomat,és boldogsággal töltött el.
- Ki tette ezt velem? - kérdeztem halkan.
- Nem tudjuk - válaszolt Jason. - Az egyik városszéli pincében találtak rád a rendőrök két nap után,majd egy hónapig kómában voltál.
- Anyu hol van?
- Az ügyvéddel van megbeszélni valója. apukád ügyében,azt hiszem.
- Van valami hír róla?
- Talán enyhítenek az ítéleten.
- Ítélet?
Fogalmam sem volt róla,hogy miről beszél Jason. Azzal most már tisztában vagyok,hogy egy hónapig kómában voltam,és ebben az a legrosszabb,hogy nem tudom miről maradtam le,ráadásul pár nap múlva kezdődik a végzős évem.
- Apukádnak meg volt a tárgyalása,de azt nem tudom,hogy a bíró mit mondott ki végül is,azt nem tudom. Majd kérdezd anyukádat.
- Miről maradtam le?
Szemeim könnybe lábadtak.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Egy hónapja itt ülök melletted,és nem törődöm a külvilággal. Nekem te vagy a fontos.
- Ne kezdd,kérlek! Amit mondtam,megmondtam.
Fejét lehajtotta,és kezét kivette az enyém közül.
Az ajtón ekkor kopogtatást hallottam,majd az ajtó kinyitódott.
- Jó napot!
Wren volt az. Nem civil személyként,hanem mint az orvosom.
- Lemegyek a büfébe. - mondta Jason,majd elhagyta a szobát.
- Hogy vagy? - kérdezte Wren,majd leült az ágyam mellett lévő székre.
- Szerinted?
- Nem így akartam. Nagyon ki voltam aznap este. Túl sokat ittam,de nem tudom,hogy mi történt. Másnap reggel ébredtem csak fel,egy szobában,az ágyban. Tudsz valamit erről?
Fontolóra vettem a dolgot,majd rá néztem,és úgy döntöttem,elmondom neki az igazat.
- Wren,mi lefeküdtünk egymással.
Szégyenében nem tudta,hogy hová nézzen. Kezét végighúzta haján,és kérdően rám nézett.
- Basszus... ezt nem gondoltam volna. Sajnálom,nem tudom mit mondhatnék.
- Mi az utolsó emléked? - kérdeztem tőle.
- Natalie. Ott volt mellettem,és bíbelődött valamit a poharakkal.
- Akkor... ő kábított el?
- Nem tudhatjuk pontosan,de most mennem kell,majd később visszajövök,és elmondok mindent,amit tudnod kell az állapotodról.
Nem mondtam neki semmit,csak egy barátságos intést intéztem felé.
Ekkor a telefonom csipogott,jelezte,hogy üzenetem érkezett.
"Jobbulást a betegnek! Hamarosan meglátogatlak! A-"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése