III.\2.rész

Sziasztok!
Meghoztam az újabb részt. Sajnálattal kell elmondanom,hogy valószínűleg ez az utolsó fejezet,mert nagyon leesett az érdeklődés.
Puszi mindenkinek,és jó olvasást!

Szeptember 5.; Rosewood - Rosewoodi kórház; 13:59 perc

Újabb öt nap telt el,és ez idő alatt nem is hallottam A-ről. Talán jobb is így. Jason folyamatosan itt volt mellettem,és mondogatta,hogy minden rendben lesz. Én mégsem így érzem. Ma van a napja,hogy kiderül,mi lesz a kisbabámmal. Nagyon ideges vagyok.
A lányok is bejöttem hozzám párszor,Spencer még sütit is sütött nekem,Aria pedig minden nap friss virágokat hozott ,ami teljesen feldobta ezt a fehér,komor szobát.
Az igazságot megvallva már mennék haza,szeretnék a saját ágyamban feküdni,és a nagy kanapén elterülve könyvet olvasni.
Tegnap anyu rosszkedvűen,letörten jött be hozzám. Nem tudtam először,hogy mi a baj,aztán elmondta. Aput elítélték. Két évre. Először fel sem tudtam fogni,hisz két év sok idő. Nagyon sok. Anyu teljesen ki van idegileg,teljesen úgy látszik,mint aki bele akar őrülni ebbe az egészbe,amit őszintén,meg is értek. Velem is mindig csak a gond van,amióta itt élünk,és apu... el sem hiszem,hogy mindez velünk történik. Velünk,akik mindig mintacsalád voltunk,soha nem volt egy kétes ügyünk sem. Váratlan fordulatokra képes az élet.
- Szia - köszönt Wren,amint benyitott az ajtón.
- Szia - mondtam. -Végre meghoztad az eredményem?
- Igen,itt van a kezemben.
A szívem hevesen kezdett verni,és már alig vártam,hogy közölje velem,végül is mi fog történni.
- Megnyugodhatsz - mondta - ,minden a legnagyobb rendben van. Életben marad a kisbabád.
El sem tudom mondani,hogy mekkora boldogság volt ez,amikor kimondta,hogy minden rendben van. Már két hónapos a kisbabám,és életben is marad. Örömkönnyek szöktek a szemembe. Felálltam az ágyból és átöleltem Wrent.
- Köszönöm,köszönöm,el sem hiszed mennyire boldog vagyok most!
- De,elhiszem - válaszolt,majd adott egy puszit a nyakamra. - Ne haragudj,ezt nem kellett volna.
Bevallom,belepirosodtam ebbe a pusziba.
- Mikor mehetek haza?
Úgy éreztem gyorsan témát kell váltanom,és ez volt erre a legalkalmasabb.
- Már holnap - mondta -,de ígérd meg nagyon vigyázol magadra!
- Igenis! - válaszoltam mosolyogva,majd elköszöntünk egymástól,s ő kiment az ajtón.
Alig telt el pár perc,Wrent Jason váltotta fel.
Benyitott az ajtón,köszönt,majd leült az ágyam mellett lévő fehér székre.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Egész jól,köszönöm.
Még ennyi idő után is próbáltam tartani a távolságot. Be kell valljam,még nem szűntek meg teljesen az érzéseim iránta,de úgy hiszem,már nem tudnék benne megbízni.
Láttam a szemében azt a csillogást,amit akkor. Ugyan azt a kisfiús mosolyt,és kócos hajat.
- Mikor mehetsz haza?
- Holnap,azt hiszem.
- Csodás. Végre.
Kínos csönd törte meg a beszélgetésünket.
- Figyelj,beszélnünk kellene.
Ránéztem,és láttam rajta,hogy most komoly témáról van szó.
- Natalie mondta,hogy te...együtt voltál Wrennel.
Legszívesebben a szemébe mondtam volna,hogy miért megint Natalieről beszélünk,de tudtam,hogy ezt most meg kell beszélnünk.
- Igaz. De tudnod kell,hogy nem önszántamból. Valaki elkábított,és nem sok mindenre emlékszem abból az estéből.
- Ezt nem tudtam. Nem azért mondom,hogy örülök ami történt,de így könnyebb feldolgozni. Mármint,hogy nem önszántadból tetted.
Rám mosolygott,és megfogta a kezem.
- Elmondasz nekem valamit? - kérdeztem tőle. - Miért pont Natalieval csaltál meg?
Szemeit lesütötte.
- Kínos nekem erről beszélni,mert tudom,hogy tévedtem. De hidd el,életem legnagyobb tévedése volt. Amikor először megtettem,nem gondolkoztam. Ha így vissza emlékszem,nem is szerettem. Bevallom,jó volt a vele töltött idő,de nem szerettem. Sokkal inkább barátként tekintettem rá. Maximum kétszer,vagy háromszor csókolóztunk,és csókon kívül semmi több nem történt.
Hittem neki. Elhittem amit mondott. Szemeivel újra rám nézett.
- Szeretlek. Próbáltam azt mondani magamnak,hogy nem,és könnyen túl tudok rajtad lépni,de nem így van. Kellesz nekem... jobban mint bármi más.
Nem tudtam,mit mondhatnék rá. Valahogy úgy éreztem,hogy nekem is kell ő,és szükségem van rá,de nem tudtam kimondani. Még nem.
- Mennem kell - mondta - ,de egy óra múlva visszajövök,ígérem.
Egy puszit nyomott a homlokomra,majd átölelt,s kilépett az ajtón.

***
Fél óra telt el,s máris hiányzik Jason. Mikor elment,azonnal visszavártam,szerettem volna,ha itt van mellettem.
Halk kopogást hallottam az ajtón,majd nyitódott.
- Szia Becky,bejöhetünk?
Az ajtóban Hanna,és Aria állt,és gondolkodás nélkül mondtam,hogy nyugodtan jöjjenek. Nagyon meglepett,és hatalmas örömet okozott,hogy bejöttek hozzám.
Aria az ágyam szélére,Hanna a székre ült. Beszélgettünk,kérdezték hogy hogy vagyok,és hogy mikor mehetek már haza.
- Van kedved sétálni? Wren most mondta,hogy ha gondoljuk,vigyünk ki egy kicsit.
- De már sötétedik.
- Nem gond. Van a parkban lámpa. Egyébként is,nagyon jó idő van kint,élvezzük ki az utolsó nyári napokat!
Egyszeri kérlelés után igent mondtam. Végül is,már régen nem voltam kint,úgy érzem,jót fog tenni ez a kis séta.

***
Igazuk volt. A csiripelő madarak,a friss,hűvös esti levegő mintha új életet öntött volna belém. Jól éreztem magam velük. Hanna oldalról átkarolt,úgy próbált rám vigyázni.
A legközelebbi padra ültünk le. Mögöttünk egy nagyobb erdős rész,és két lámpa állt.
- Jó látni,hogy már jobban vagy - mondta Aria -, szabad tudni,hogy mi van Jasonnel és veled?
- Én sem tudom - válaszoltam.
Beszélgettünk,és csak beszélgettünk,közben egészen ránk esteledett.
- Ideje elindulnunk visszafelé.
Az erdő elülső részéből halk ropogást hallottunk...mintha valaki ott járna.
- Mi volt ez? - kérdezte Hanna.
Lépteink gyorsabbak lettek,csak egyetlen dolog fordított vissza.
Az erdő egy pontjáról jövő,hangos,kétségbeesett sikoltás.