12.rész

Sziasztok!
Mostanában nagyon lecsökkent az oldalon a látogatások,és a feliratkozók száma. Minden kedves olvasót kérek,hogy iratkozzatok fel,hisz nekem ezzel jelzitek,hogy jó az ,amit csinálok.
Ne feledjétek ; csütörtökön fejezet záró rész!
Ezenkívül,létrehoztam egy Facebook-os oldalt is,hogy ott is nyomon követhessétek a blogot.
IDE kattintva tekinthetitek meg.
Itt az új rész,jó olvasást! :)

Június 18; Briming - DiLaurentis nyaraló; 12:00

Nagy kő esett le a szívemről. Nagyon nagy. Igazából nem tudom,mit tettem volna,ha a dolgok ellenkezőleg történnek. Miután kimentem a fürdőből, elkezdtem keresni Jasont. Kint ült az udvaron,egy régi,ósdi fapadon. Oda mentem hozzá.
- Zavarok? - kérdeztem egy enyhe mosollyal az arcomon.
- Dehogy is. Gyere ülj le.
Egy méterrel arrébb csusszant,hogy le tudjak ülni.
- Gyönyörű itt minden. Nagyon örülök,hogy elhoztál ide.
Jason szemei ragyogtak a boldogságtól.
- Én pedig nagyon boldog vagyok,hogy eljöttél. Tudod,amin mostanában keresztül mentél... én azt sem tudom,hogy hogy bírtad ki.
Az egyik kezét combomra tette,és megcsókolt. Megijedtem.
- Jason,hagyd abba kérlek. Nem kéne semmit elsietnünk.
- Igazad van,ne haragudj.
Karját vállaimra tette,és úgy ölelt át. A nap melege már teljesen kiszárította a fehér bőrömet. Úgy döntöttem,hogy ideje bemennünk,hiszen ilyenkor éget legjobban a nap. Ekkor láttam meg,amit nem kellett volna. Egy, a vízből kilógó fekete zsák.
- Az meg mi? - kérdeztem,és gyors léptekkel haladtam hogy megnézzem mi is az.
Megfogtam a zsák száját,és kihúztam a vízből. Kiöntöttem. Nem hittem a szememnek. Képek. Az én képeim,amivel tele volt ragasztgatva az utca. Ugyan azok ; fehérnemű,és a felirat. Szemeim könnybe lábadtak. Hátra fordultam.
- Jason,ez meg mi? - kérdeztem,és kipottyant szememből az első könnycsepp.
- Becky,hidd el fogalmam sincs hogy ez hogy került ide.
Nem hittem neki. Elindult felém,én csak elfordultam. Kezemből elengedtem a képeket. Kikerültem őt,vállunk mégis összeütközött.
- Becky - szólt utánam,de én már nem figyeltem rá.
Egyet akartam. Eltűnni innen.

2óra múlva
Csak ülök a szobában,és arra gondolok,hogy miért velem történik ez. Anyut felhívtam,és nemsokára itt van értem. Már csak percek kérdése.Mindent összepakoltam.
- Kicsim jól vagy?
Jason kopogtatott az ajtón. Nem szóltam vissza.
- Kérlek válaszolj!
A táskámat a kezembe vettem,a telefonomat beledobtam. Felnyitottam az ablakot,és könnyed mozdulattal kimásztam az ablakon. Nem tudtam mit csinálok,azt sem,hogy mit érzek. Csalódott voltam,de mégis hittem Jason ártatlanságában. Mégsem tudtam ott maradni. Valami azt súgta,hogy félnem kell tőle.
Elindultam. Kinyitottam a kaput,és megnéztem, honnan jöttünk. Gyorsan megtaláltam a megfelelő utat. Visszanéztem a nagy,fehér házra,és még mondtam magamban egy mondatot.
- Szeretlek Jason.
Újra kicsordult egy könnycsepp a szememből,de egy gyors mozdulattal letöröltem.
Tényleg ideje indulnom,remélem találkozok valahol anyuval. Az út végtelen hosszúnak tűnt.

Rosewood és Briming között - 16:23 perc

Már egy ideje elindultam. Nem tudom,hogy anyu hol lehet. Nem kapta volna meg az üzenetem,vagy nem ér rá? A nap már lemenőben van,és a levegő is hűvösödik. Van nálam pár holmi,de a bőröndömet ott hagytam,úgy gondoltam majd anyuval visszamegyünk érte. De hát így. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Reményekkel teli vettem ki a táskámból,de a telefon kijelzőjén Jason nevét láttam. Megálltam és eltanakodtam. Nem vettem fel. Haladtam az utamon tovább.

3óra múlva
Már a nap teljesen lement,és azt sem tudtam,hogy jó úton járok-e még. Hideg van,fázom.
Elérkeztem egy elhagyatott,ósdi házhoz. Az ablakon keresztül láttam a petróleumlámpa világosát,így hát úgy döntöttem,hogy bemegyek.
Ahogy kinyitottam az ajtót,az nagyot nyikorgott.
- Helló,van itt valaki?
Nem kaptam választ,így inkább hátat fordítottam. Kiléptem az ajtón,alig haladtam pár métert,amikor valaki megragadott hátulról. Én automatikusan felemeltem a lábamat,és a támadóm lábába rúgtam.
Elengedett. Ez éppen elég volt,hogy kiküzdjem magam szorításából. Futottam. Nem láttam semmit,nem tudtam,hogy hová futok,de igazából nem is érdekelt. A félelem,amit akkor éreztem,azt nem lehet megfogalmazni.
Nem bírom tovább,meg kell állnom. Körülbelül 5 perce,folyamatosan olyan gyorsan futok,ahogyan csak tudok,és nehezíti a dolgom a nyakamban lógó táskám. Egy fának támaszkodva néztem szét,de nem láttam vagy hallottam semmi gyanúsat. Ekkor kaptam egy SMS-t. Félve vettem fel a telefonom,hogy a támadóm nehogy meglássa annak fényét.
"MOST MEGLESZEL! A-"
Újra rohanásnak eredtem. Semmit sem láttam. Bekövetkezett az,amire nem számítottam. Belerohantam egy jeges vizű folyó egyik holtágába. A víz rettentően hideg volt. Én csak kapálództam,mivel szégyenlem,de nem tudok úszni. Lassan elhagyott minden erőm. A fülem sípolt,a szemeim előtt csillagokat láttam. Éreztem,hogy a víz felülkerekedett rajtam.

Pár perccel később
Érzem ahogy valaki lehel rám. Érzem egy meleg kéz érintését.
- Becky,felébredtél? Életben vagy?
Jason. Az ő hangja volt.
- Kérlek hidd el nekem,hogy semmi közöm azokhoz a képekhez,én szeretlek,és nem tennék veled ilyet,értsd meg!
Megcsókolt. Most többet jelentett,mint bármelyik csókja. Elhittem neki,hogy nem ő volt az.
- Sajnálom,hogy nem hittem neked - mondtam még gyenge hangomon,majd szorosan magamhoz öleltem.
Ekkor halk neszt hallottunk a mögöttünk lévő bokor mögül.
- Megyek megnézem mi volt az.
Már nem tudtam neki megmondani,hogy ne menjen. Itt hagyott. Egyedül. Ezután csak egy pisztoly hangját hallottam. Felfoghatatlan volt számomra,hogy mi történik. Fájdalmat éreztem. A kezemet hátamhoz tettem. A hold fénye megvilágította kezemet. Véres volt. Csurom merő véres. A világ elsötétült körülöttem.